A szerelembe – mondják – belehal, aki él. De úgy kell a boldogság, mint egy falat kenyér. S aki él, mind-mind gyermek és anyaölbe vágy. Ölnek, ha nem ölelnek – a harctér nászi ágy. " (József Attila: Amit szivedbe rejtesz – részlet) A kevesebb néha több Az egykori középiskolámban minden évben volt egy kis megemlékezés a költészet napján. Másodéves lehettem, amikor a vezetőség sátrat állíttatott az udvaron, amelynek pódiumán a diákok elszavalhatták a kedvenc József Attila versüket. Napokig kerestem a legszebbet. Levegőt!, Mondd, mit érlel, Nagyon fáj – sokáig válogattam, míg végül az egyik szerintem legtisztább és legegyszerűbb verssel, az Amit szivedbe rejtesz című költeménnyel ültem a többiek elé. A végére értem, a közönség pedig síri csendben ült, senki sem tapsolt. Csalódtam és nem értettem, hol rontottam el. A hozzám képest hatalmas elismerésben részesült osztálytársammal elindultunk az iskola menzájára ebédelni, de egyszer csak valaki megragadta a karom. A gimnázium színjátszó körének vezetője volt, aki szeretett volna gratulálni és felajánlani egy helyet a csapatban.
Világos, távoli tájakról származó kultikus szobrokkal övezet lépcső vezet fel az író szobájába. Müller Péter íróasztala mögött két nagy kínai jel. A Jüe – boldogság, öröm, és a Shen – szellem, isten jele. A vele szemközti falon egy gyönyörű Madonna-rajz, egy firenzei reneszánszkori alkotás másolata. Ebben a hangulatban kezdünk el beszélgetni a válság témájáról, és közben sokfelé bolyongunk. - A világvége-várás évezredes hagyománya az emberiségnek. Sokszor egészen pontos időpontokat tűztek ki, például az ezredfordulókat, de emlékszünk a 2012 december 12-i "pánikra" is. Napjainkban ez már nem is annyira misztikus dolog, hiszen tudjuk, hogy a például klímaváltozással mekkora veszélyben vagyunk. Valóban megérett ez a civilizáció a pusztulásra? - Ez a hatalmas kor lejáróban van, és ezt manapság minden ember tudja. Igaz, hogy igyekszik elhárítani magától ezt az érzést, de mindenki minden ponton látja, hogy ez a krízisnek olyan előrehaladott foka, ami már folytathatatlan. Te egyetlen okot említettél, a klímát, de a világválság a lét minden területére kiterjed.
Lezuhan egy ládába szorulva. Lehet, hogy eltört a csigolyája. De behozatja magát a törött ládában, és mosolyogva lekonferálja az elmúlást. A derű a legfontosabb az üzenete a könyvemnek. Úgy gondolom, a legspirituálisabb mű, amit valaha írtam. Nemcsak arról van szó, hogy egy világnak vége van, hanem főleg arról, hogy egy új világ van születőben. Törvényszerű, hogy egy új világ megszületéséhez a réginek meg kell halnia. Más kérdés, hogy nagyon nehéz abban a stációban élni, amikor valami elmúlóban van. Mi egy elmúló kultúrában élünk, ami minden ponton csődöt mond. Ezt végigélni nagyon komoly sors-, és próbatétel. De ugyanakkor ez a legmélyebb tudás. Krisztus azt mondja: "Földbe esett magnak el kell halnia, hogy új élet teremjen. ". Ezt ő a saját halálára is érti. Én 1936-ban már beleszülettem a világvégébe, és azóta is válságból válságba lépünk. A mostani azért is annyira fenyegető, mert látom, hogy nem oldódott meg semmi. Lezárult a II. világháború a két atombombával. És a harmadik már nem következhet be, mert olyan rettenetes fegyverek vannak felhalmozva, amelyek Sámsonként magukkal ránthatják az egész emberi fajt.
Ez az ihlet gyökere. < A cikk folytatódik a következő oldalon >
41 Best József Attila és versei images in 2020 | Versek, Irodalom, Költészet
32 évesen, 1937. december 3-án hagyta itt a földi világot minden idők egyik legnagyobb hatású költője, József Attila. Az az ember, aki alkotásaiban gyönyörűen, ugyanakkor tűpontosan fogalmazta meg az élet fájdalmait: a lemondásokkal teli gyermekkorát és a felnőttként átélt csalódásokat. A világ meg nem értését, a szorongást, a bizonytalan jövővel kapcsolatos félelmet mi is oly sokszor érezzük a bőrünkön, ezért olyan, mintha a magyar költő még ma is szólna hozzánk. Dakos Edit öt versrészletével emlékezik rá. "A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. Mintha szivemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét. " (József Attila: A Dunánál – részlet) Hiba nélkül Középiskolában a fiataloknak nemcsak kötelező olvasmányokat kell az elejétől a végéig elolvasni, vannak kötelező versek is, amiket bizony kívülről kell fújni.